Egész évben Ti írtatok mesét nekem (na jó, Magatoknak 😉 ), most én adok egyet Nektek. Fogadjátok szeretettel!
Ha még nem írtál velem mesét, de szeretnél, jelentkezz egyéni beszélgetésre: https://fedezdfelmagad.hu/60-perc-figyelem-es-szeretet/
Egyszer volt, hol nem volt, tán még az üveghegyen és a szivárványon is túl, de lehet, hogy éppen a közeli erdőben élt egyszer egy tündér család. Szerették egymást, idegesítették egymást, ölelték, bántották egymást, akárcsak mi, emberek. Élt köztük egy Gina nevű tavasztündér. Az ő feladata az volt, hogy a varázsporát elhintve életet, színeket, tavaszillatot és ragyogást adjon a természetnek. Nagyon szerette a munkáját, örömmel, szorgalommal végezte.
Egy nap, éppen akkor, amikor egy csodaszép pipacsmező felett repkedett, meglátott valami aranyosan csillogó dolgot a földön. Leszállt, hogy közelebbről szemügyre vegye. Abban a pillanatban már hallott is egy kattanást. Először nem tudta, mi az, de aztán rájött: ketrecbe került. Egy gyönyörű arany kalitkába zárták.
Megijedt, mi lesz most vele? Nagyon szeret repülni, a társaival zenélni, énekelni, nevetni. És élni. Hogy fog itt enni, inni? A kedvenc nekterájához jutni? Teljesen elkeseredett…
Aztán észrevette, van vize, eledele. Ó, akkor talán nem is olyan rossz a helyzet. Hiszen a pipacsok a kedvenc virágai, enni, inni tud. Kibírja itt, amíg kiszabadítják a társai. Mert este majd észreveszik, hogy nincs sehol és akkor biztosan keresni kezdik. Tudta, hitte, hamarosan megtalálják.
Teltek-múltak a napjai, nem történt semmi különös. A lény, aki bezárta, minden nap hozott neki vizet, magokat. Néha még beszélt is hozzá. Azt, hogy mit mondott, Gina nem nagyon értette, de ez sem zavarta. Csak arra gondolt, mikor érkeznek már a megmentői.
Hát nem jöttek. Ez pedig szemet szúrt a fogvatartójának is. Egy hét után gúnyolódni kezdett rajta. “Nincsenek is barátaid, rokonaid. Látod, nem is szeretnek, nem is hiányolnak. Nem is kellesz nekik.” Az első napokban Gina még elhessegette ezeket a megjegyzéseket, aztán már nem tudta. Egyre elkeseredettebb és reményvesztettebb lett. Elsírta magát. Sírt és sírt, nem tudta abbahagyni. A kalitkájának őre pedig csak nevetett, gúnyosan nevetett rajta. Tudta, elérte, amit szeretett volna.
De ekkor egy könnycseppben Gina megpillantotta a szivárványt. A Nap pont úgy sütött a könnycseppre, hogy a közepében egy mini szivárvány jelent meg. Ez emlékeztette Ginát a szeretteire, otthonára. Lassan elkezdett megnyugodni. A sok sírástól úgy kimerült, hogy hamarosan elnyomta az álom. Álmában megjelent tündérkeresztanyja odaült mellé és belekezdett a meséjébe, amit gyerekkorában is mesélt neki.
“Réges-régen, mikor még a manók és tündérek nem voltak barátok, élt három piros sapkás manó. Ők kilógtak a sorból. Sapkájuk mindig, mindenki számára elárulta, hol vannak. Nagyon nehezen tudtak csak elrejtőzni emberek, állatok, és tündérek elől. Ezért csak éjszaka mertek mozogni, akkor is csak óvatosan, fák tövében, fák alatti járatokban. Egy napon az egyik piros sapkás manó nagyon elgémberedett a fa odvában, ahol épp meghúzták magukat. Bátortalanul kikukkantott, nem látott senkit, ezért kibújt az odúból. A fa előtt nyújtózkodott egyet. Ahogy beszívta a levegőt és a magasba emelte a karjait, egy csilingelő hangot hallott meg. “Tündérek”- gondolta és azonnal vissza akart ugrani az odúba, de elvétette és a fa törzsének ütközött. A zajra már a tündér is felfigyelt. Észrevette a manót a fa tövében. Megtetszett neki mókás, piros sapkája. Bár tudta, nem szabadna manókkal barátkoznia, manókon segítenie, mégis leguggolt mellé és énekelni kezdett. Elénekelte neki a tündérek titkos, gyógyító dalát. Még csak a dal közepe táján járt, mikor a piros sapkás manó feült és már sokkal jobban volt. Ekkorra már a másik két manó is felbátorodott és kibújt az odúból. A tündér megtanította a manóknak a gyógyító dalt, a manók pedig hálájuk jeléül megtanították a tündérnek a kedvenc játékukat. Ezt a játékot a tündér megmutatta a többi tündérnek, akik nagyon élvezték. Közben a manók is megtanították a gyógyító dalt a többi manónak, akik megszerették azt. Azóta bátrabbak és kevesebbet betegek, mióta ismerik a tündérek dalát. A tündérek pedig boldogabbak és hosszabban élnek, mióta ismerik a manók játékát. Így kezdődött hát a tündérek és manók barátsága.”
Ahogy véget ért a mese, Gina is ébredezni kezdett. Nyújtózkodott és teljesen kinyitotta a szemét. Ekkor eszmélt rá, hogy ő még mindig a kalitkában van. Látta, fogvatartója nincs a közelében. Elkezdte énekelni a tündérek dalát és játszani kezdte a manóktól tanult játékot. Ahogy várta, tündértársai hamar felfigyeltek az ismerős dalra, a közelben járó manók pedig a dalt megszakító kuncogásokra, amit csak az ő, mókás játékuk szokott előcsalni. Így tündérek és manók egyszerre találtak Ginára. Közös erővel könnyen ki tudták nyitni ketrecét. Ginának elmesélték a társai és a manók, hogy végig közösen keresték, de olyan nagy területet kellett bejárniuk, hogy az ő közreműködése nélkül talán még hetekbe teltek volna el, mire meglelik. Azóta Gina minden nap tűz egy pipacsot a hajába a kaland emlékére, hogy jól eszébe vésse, csak kérnie kell és már érkezik is a segítség!
Szeretettel: Edit
Kép forrása: Image by DarkmoonArt_de from Pixabay
Hagyj üzenetet