Vagy mégsem?

Mostanában sokan teszitek fel a kérdést, hogyan oldottam meg én nehézségeket a párkapcsolatomban, családomban. Az volt az első gondolatom, szerencsés vagyok, mert sokat segít a férjem. Aztán rájöttem, ez a jelen. Nem volt ez mindig így. Nem a szerencsének köszönhetem, hanem a rengeteg önismereti munkának és a kommunikációnak. Írhatnám, hogy beszélgetésnek, de volt azért annál több is. 😉 Bevallom, én is tudok kiabálni, hisztizni… de az nem sokat segített.

Beteg lett a fiam. Egy vírus, de pici volt és nagyon lázas. Nem fogadott el se anyatejet, se vizet. (Később kiderült, hólyagos volt a torka. Szerencsére, egy nap alatt lezajlott a vírus.) Csak sírt. Ügyeleten voltunk, de semmi használhatót nem mondtak. Féltem tőle, hogy kiszárad. Mikor már nagyon kimerültem és átadtam volna valakinek, hogy legalább két mély levegőt vegyek és gondolkodjak, nem volt mellettem senki. Mert se párom, se anyukám nem bírták a gyereksírást. Ekkor jöttem rá, hogy kénytelen leszek én változtatni a dolgokon. Hogy már nem akarok veszekedni. Szeretném, hogy legyen mellettem valaki, akire számíthatok.

Újra elkezdtem önismerettel foglalkozni. Gyógyító metaforákat írtam, családállításra mentem. És elkezdtem nyitni. A család másik ágán kérni segítséget. Elkezdtünk baba-mama angolra járni, mert ott jó volt a társaság. Én nem vagyok a fejlesztések híve. Nagyon fontosnak tartom a szabad játékot. De egy szuper csapatot találtunk. A foglalkozások vezetője nagyon értett a gyerekek nyelvén. Én pedig beszélgethettem más anyákkal. Igaz nem a problémákról (akkor arról még nem is tudtam volna), de mégis jó volt társaságban lenni.

Aztán elkezdtem azon gondolkozni, kamatoztatni kéne a sokéves önismereti tapasztalatomat és a korábbi tanulmányaimat. Így kezdtem el coachnak tanulni.

Ez hozott minőségi váltást az életünkben. Ugyanis a coaching a jelenre és a jövőre fókuszál. És kommunikációt is tanulnom kellett. Persze ezeket rögtön kipróbáltam a páromon is. És bevált. 🙂

Máshogy kezdtünk el beszélgetni. Sokkal türelmesebb lettem vele. És amit ő a legfontosabbnak tart, elkezdtem megtanítani. Nem azt mondtam, mi rossz, mi a bajom. Hanem azt, mire van szükségem és hogyan tudja azt megadni nekem. Persze ehhez idő és kitartás is kellett. Sőt, még a mai napig figyelnünk kell egymásra, önmagunkra és sokat beszélgetni. Hiszen az élet mindig hoz valami újat. És a fiúnk is edzésben tart minket, hogy minél rugalmasabban tudjunk reagálni az új helyzetekben.

Szeretettel: Edit

Kép forrása: https://pixabay.com/photos/baby-feet-father-mother-2717347/