vadkacsa úszikMost nem az erdőben vagyunk és nem is sétálunk. Sőt, ma egyedül vagyok. Olyan sokszor jöttök a kérdéssel, elég jó anyák vagytok-e, hogy most elgondolkodtam rajta, milyen volt, amikor még az én fiam volt pici és folyton ezt kérdeztem magamtól én is.

Ma egy folyó holtágának partján, egy cseperedő szomorúfűz alatt ülök. Még vékony a törzse, kicsi a koronája, de pont tökéletes árnyékot ad. Így könnyű a gondolatok között elmerülni, hálás vagyok érte. A közelben egy kacsamama úszik, a kicsinyei követik. Szerintem ő kevesebbet gondolkodik azon, jól csinálja-e. Egyszerűen teszi a dolgát. Amikor sikerült elérnem ezt az állapotot és aggodalmak, félelmek nélkül, “csak tettem a dolgom”, akkor éreztem magam jó anyának. Írhatnám, hogy elég jónak, hiszen tudjuk, az a cél. Teljesen jók sosem tudunk lenni. De tudod, azokban a pillanatokban én kifejezetten jónak éreztem magam. És pont ez hozta el az egyensúlyt. Voltak helyzetek, amiket ma már biztosan másképp oldanék meg és voltak ezek, amikre büszke vagyok. A pillanatok, amiket nem cserélnék el semmiért.

Mindig törekedtem, hogy azok legyenek többségben, amire büszke lehetek. Amikor ezt görcsösen tettem (és teszem időnként most is), akkor éreztem azt, hogy kudarcot vallottam. De ma már azt az állapotomat, amiből ez fakad, gyorsabban ismerem fel, hamarabb váltok, sőt van, amikor meg is tudom előzni és már ritkábban is jön elő.

Ami a görcsösségemet okozta és okozza az legtöbbször a megfelelési kényszer. Megfelelni a környezetemnek, másoknak, egy képnek a fejemben, ami az illendő viselkedésről, a “rendes emberekről” készült. Egy képnek, amit nem én rajzoltam, de mélyen belém égett. Sokáig próbáltam elengedni, megszabadulni tőle, de aztán rájöttem, sokkal egyszerűbb csak tudatosítani és kiegészíteni, új részleteket rajzolni rá és mellé is. Új képeket alkotni.

Persze ez nem ment egyszerűen és nem ment egyedül. Sokat tanultam különböző önfejlesztési módszereket. Egyre jobban megismertem saját magam, a reakcióimat, a viselkedésemet és emellett egyre inkább megismertem a fiamat, az igényeit, az ő reakcióit és azt, hogyan tudunk együtt, megoldásfókuszúan működni egy-egy nehéz helyzetben.

Ami a mai napig sokat segít az egy másik kép. Olyan pillanatokból gyúrtam össze, amiket igazán élveztem gyerekként. Amikor felhőtlenül, szabadon lehetett nevetni, gyereknek lenni. Amikor ha valamit nem tudtam, vagy nem mertem megtenni, akkor játékosan, türelemmel, bizalommal tanítottak, kísértek az utamon. Ezt szeretném én is megadni a fiamnak. A bizalmat, a rugalmasságot és legfőképpen azt, az élet egy folyamat, tanulási folyamat. Ha valami nem jött össze, az nem kudarc, az egy lecke, amiből tanulunk és megyünk tovább.

Ehhez az is kell, hogy anyaként is tudjak így viselkedni, jó példát mutatni. Hiszen ha anyaként ostorozom maga, mert valamit nem jól csináltam, akkor pont nem azt tanítom, amit szeretnék. Ezért megtanultam bocsánatot kérni tőle, az ő szintjén megfogalmazni, hogy miért viselkedtem úgy és azt is legközelebb mit tudok máshogy tenni. Sőt, még azt is, hogy egy feszült helyzetben felismerem, nekem mire van szükségem, hogy ne kiabálós, veszekedős anya legyek és ezt ki is tudjam mondani. Elmondani, hogy mi feszít és mit teszek, hogy jobb legyen, vagy mit tudunk együtt tenni, hogy visszabillenjen az egyensúly.

Közben a kacsák kiültek napozni, játszani, lazulni. Ó, egy jó párnacsata, egy csikiparti mennyi feszültséget tud oldani! Játszani, mesélni, közös mesét alkotni. Ezt gyúrtam én a korábban említett képbe. Amikor játszva, vagy mesébe illesztve oldották a félelmem, tanítottak önállóságra, egy-egy tevékenységre, arra mind emlékeszem!

Erről szól a coaching az anyákkal: meggyúrni a Te képedet és megtanulni, hogyan tudsz a legtöbbször annak megfelelően működni.