Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, egy kis erdőben, békességben éldegélt…
Eddig szinte minden igaz is ebben a mesében. Csak nem az erdőben élt, és nem az üveghegyen túl. Hanem egy kunyhóban egy vulkán mellett. Kurta farkú malac sem túrt ott. Nem túrt ott senki más, csak főhősünk, a vulkánkutató. Azt se mondanám, hogy békében élt. Sosem lehetett tudni, mikor tör ki a vulkánja.
Látod, tényleg majdnem minden igaz, majdnem meseszerű életet élt.
Nem is azért, mert nyugodt, békés, varázslatos helyen élt, hanem azért, mert a valósággal nem akart szembenézni. Nem akarta meglátni azt, amit ő békés, nyugodt életnek hív, az igazából egy kalitka, egy fal, amit önmaga köré épített. Amin nem enged át se örömöt, se bánatot, se szeretetet, se gyűlöletet.
Ez a vulkánkutató, hívjuk most Eriknek, egész életét a vulkán mellett élte le. Már az apja is emellett a vulkán mellett volt vulkánkutató. Sőt, már a nagyapja is. Bár ő még nem hivatalosan, de egész életében megszállottan figyelte ezt a vulkánt. Az anyja és a nagyanyja sem voltak kivételek. Ők is a vulkán rabjai voltak.
Nem általában a vulkánoké, csak ezé az eggyé. Itt telepedett le tehát ez a család. Ők voltak a Volkán klán. Persze ezt a nevet csak a közeli falu lakói ragasztották rájuk, mert jól tükrözte a megszállottságukat.
És hogy miért ragaszkodtak ennyire ehhez a vulkánhoz? Mit szerettek volna megfigyelni rajta, vagy mit vártak tőle? Azt ők sem igazán tudták. Talán pont ezért nem jutottak vele soha semmire. Abban azért reménykedtek, majd megfigyelnek valamit és megmenthetik a Földet, hogy ne legyen több vulkánkitörés. És akkor természetesen híresek és hősök lesznek. De ez a pillanat sosem érkezett el.
A vulkán pedig csak füstölgött időnként. Hol jobban, hol kevésbé. A falu lakói már nem is foglalkoztak vele. Szerencsére, vagy mert az ősök tudták, hova kell telepíteni a falut, a szél sosem a falu felé fújta a füstöt.

Erikkel egy nap furcsa dolog történt. Félni kezdett a füsttől. Az ő vulkánjának a füstjétől. Nem értette ezt, hiszen mindig itt élt, mindig füstölt a vulkán. De mégis, ha meglátta, vagy megérezte a szagát, rögtön összeugrott a gyomra. A szíve zakatolni kezdett. Időnként még a szeme is könnybe lábadt. Bár ő azt mondta, irritálja a füst, de úgy sejtette, ez valami másról szól.
Hetek teltek így el. Már mindennel próbálkozott. Maszkot viselt, elbújt a kunyhóba napokra, gyógyteát ivott, megpróbálta megfejteni, mi lehet a félelme oka, de semmi nem változott. Sőt, egyre rosszabb lett. Már szinte ki se mert menni a kunyhóból, nehogy meglássa a vulkánt. Ablakot se nyitott, nehogy megérezze a füstszagot. Így teltek hát a napjai.
Egy éjszaka azonban furcsa álmot látott. Álmában egy hang azt mondogatta, figyeld a füstöt! Tanulj a füsttől!
​  Reggel, amikor felébredt, azt gondolta, ekkora marhaságot! Egész életében a füstöt figyelte, mi újat mutathatna még neki? Inkább marad bezárkózva.
De a következő éjjel újra álmodott. Most nem a füstről és nem a hang súgott neki. Álmában egy gyönyörű tengerparton sétált. A levegő friss volt, tiszta, üdítő. A hullámok hangja nyugalmat árasztott. Ahogy megfordult, hatalmas, zöld rétekkel, erdőkkel borított hegyet látott. Lenyűgözte a látvány. Ez a hely, a tengerpart a hegyekkel, na ez, valóban mesés volt. Tündérmesés. Jobb szó nincs is rá.
El is indult az erdő felé. Meglepődött, hogy egy almafát talált ott. Nem számított gyümölcsfákra. Leszakított egy almát. Piros volt, zamatos, ropogós, lédús. Páratlan. Ahogy beleharapott, azt érezte, az egészségbe, a nyugalomba, az életbe harap bele.
Reggel, amikor felébredt, azt kívánta, bárcsak tovább aludhatna! De aztán rájött, még jobb lenne, ha nem csak álmodhatna. Ha valóban ott lehetne ezen a helyen, ha valóban megízlelhetné azt az almát. Hiszen annyira erősen érezte az ízét, annyira élénken emlékezett a helyszínre. Ennek a helynek és ennek a fának léteznie kell valahol. Nem tudja hol, de biztosan léteznek.
Ahogy egyre többet gondolt erre az álomra, úgy vált egyre világosabbá számára, hogy nem maradhat tovább a kunyhóban. Meg kell keresnie az álmában látott helyet. Muszáj.
De merre induljon?
Már nagyon várta az éjszakát. Újra szeretett volna a tengerparttal, hegyekkel és az almafával álmodni. De most éjszaka, megint csak a füsttel sikerült neki. Újra ugyanazzal a hanggal. Újra csak azt mondogatta, figyeld a füstöt! Figyeld a füstöt!
Mikor felébredt, csalódott volt. De azért figyelni kezdte a füstöt. Ekkor eszmélt rá, hogy eddig csak a füst összetevőit figyelte és az intenzitását. Vizsgálta, hogyan függ össze a Hold járása, az évszakok változása és a vulkán működése. De még soha nem figyelte meg, milyen irányba viszi a szél a füstöt. Csak most vette észre, hogy mindig ugyanabba az irányba indul el. Utána kavarog össze-vissza, de az indulás mindig ugyanabba az irányba történik.
Így hát Erik is összepakolt és elindult abba az irányba.

Új neki ez a helyzet. A falun túl, még sose ment. Oda is ritkán. A napja nagy részében a vulkánt figyelte. Azt már jól ismerte. Minden rögöt, követ, növényt, ösvényt, állatot jól ismert ott már. Félelmetes volt számára az indulás. De már maradni sem tudott.
Ment hát, elindult a füst irányába. Volt ott egy kis gyalogút. Nagyon kellemesnek tűnt. Két szélén fák voltak, így az út árnyékos volt. Nem volt túl meleg, de hideg sem. Az illat friss volt, tiszta. A füst sokkal magasabban szállt itt már. El sem akarta hinni, hogy ilyen jó és kellemes lehet az út. Ez nem így van, valami veszélynek jönnie kell, valami rossznak történnie kell.
Meglátott egy idős férfit. Végre, ha nem is rossz, legalább egy idős bölcs, mint a mesékben. Leszólította a férfit Erik. Elmesélte, mi járatban van. De a férfi csak jó utat kívánt neki és ment tovább. Erik kétségbe esett. Ki fog most segíteni neki? Milyen világ ez? Semmi nem az, aminek látszik?
– Na, még ez is! – kiáltott fel Erik, mikor meglátta, hogy egy útelágazáshoz ért. Már éppen azon gondolkozott, vissza kéne fordulnia, amikor gyerek zsivajra lett figyelmes.
Odament a gyerekekhez. Vidáman játszottak, nevettek, futkároztak. Invitálták, álljon be Erik is. Végülis, nem siet sehová, beállt ő is. Bújócskáztak, kergetőztek, táncoltak, énekeltek. Erik azt se tudta, mennyi időt töltött a gyerekekkel. Mikor eljött az este és a búcsú ideje, az egyik kislány egy almát adott Eriknek és azt mondta, ez egy varázs alma. Mosolygott a kislány és elment.
Erik gondolta, megeszi az almát és lepihen egy fa tövében. Holnap onnan folytatja az útját haza. Ahogy beleharapott az almába, érezte, pont olyan, mint amilyenről álmodott. Így inkább rögtön továbbindult.
Látta, hogy viharfelhők gyülekeznek. Na végre, ez már ismerős. Pont olyan, ahogy az ősök lefestették a valódi életet. Amikor már azt hinnéd, minden jól alakul, akkor jön valami rossz. Ennek így kell lennie. De ekkor megint csalódás érte Eriket. Egy férfi megszólította őt. Megkérdezte, van-e szállása estére. Mivel nemmel felelt, felajánlotta Eriknek, töltse az ő házukban az éjszakát. Ne maradjon kint a viharban.
Most meg egy kedves ember. Sőt, mikor beértek a házban, a kedves férfi felesége rögtön vacsorával kínálta. A gyerekek faggatni kezdték az útjáról. Egész este jól érezte magát. Már megint valami jó történt vele, mikor csak rosszra számított. Hát hogy lehet ez? Mégsem olyan szörnyű a világ?
Éppen ezen rágódott Erik, mikor a családfő melléült a kanapén. A házban már csend volt. Csak ők ketten voltak ébren. És csak a vihart lehetett hallani. Nagyon erős szél volt, szinte orkán erejű. Dörgött az ég, villámlott. Nagyon hangos volt a vihar. A gyerekek mégis békésen aludtak.
– Hogy lehetséges, hogy így alszanak a gyerekeitek ekkora viharban, zajban? – kérdezte Erik a vendéglátójától.
– Mert ők nem félnek. A lelkük nyugodt, bizalommal, szeretettel teli. Ha mégis félnének, összebújik a család, együtt könnyebb átvészelni a viharokat. Te mitől félsz? Mit teszel, amikor félsz?
– Őszinte leszek, fogalmam sincs, mitől félek. Csak érzem, hogy félek. Néha azt érzem, hogy mindentől félek.
– És mit teszel akkor?
– Bezárkózom a kunyhómba. Most nehezebb, hogy elindultam. De furcsa módon, eddig mindig történt valami, amikor igazán félni kezdtem, amikor visszafordultam volna.
– Nem olyan furcsa ez – mondta, Erik számára érthetetlen természetességgel, a házigazda.
– Te hiszel a csodákban? – kérdezte Erik.
– Nem, nem a csodákban hiszek.
– Akkor miben? – faggatta tovább Erik a férfit.
– Természetesen Istenben. – hangzott a válasz. A házigazda látta Eriken a zavarodottságot, így tovább beszélt. – Velem sem volt ez mindig így. Én sem voltam mindig hívő. Ezt a szót tulajdonképpen ma sem szeretem, mert sokan egyből valláshoz kötik. Pedig én “csak” Istenben hiszek. Hiszek, mert megtapasztaltam. Amikor egyedül voltam, amikor elhagyatott voltam. Egyszer csak szeretni kezdtek. Mint most Téged. Akárhányszor azt hiszed, nincs tovább, visszafordulsz, valaki mégis jön, aki az utadon tart. Így voltam ezzel én is. Én nem voltam az az otthonülős fajta, mint Te. Én éltem. Vadul éltem. Csak a bulik és az ital. Semmi értelme nem volt a napjaimnak. Míg egy napon ráuntam. Nem volt különös oka. Csak felébredt bennem a vágy, hogy valami érdekesbe kezdjek. De akkor már nem volt olyan ismerősöm, aki ezt tudta volna segíteni. A “barátaim” le akartak róla beszélni. Ekkor találkoztam Andrással, aki valódi barátom lett. Ő mutatta meg, hogy a hitnek semmi köze a valláshoz. Hogy a hit, valójában a szeretetről szól. Arról, hogy szereted önmagadat és szereted és tiszteled embertársaidat. Elfogadod őket és magadat is. Ahogy szeretettel, bizalommal fordulsz másokhoz, ők is úgy fognak hozzád. Nem leszel többet egyedül.
​​
Erik kezdett nagyon elfáradni, elálmosodni. Eddig csak élt a kunyhójában és figyelte a vulkánt. Most embereket ismert meg, rengeteget tapasztalt, látott. Zsongani kezdett a feje. Így elköszönt a házigazdától és nyugovóra tért.
Most éjjel semmit nem álmodott. Olyan mélyen és olyan sokáig aludt, mint egy csecsemő. Mikor felébredt, már az ebéddel köszöntötték. Örömmel elfogadta azt. Már keveset beszélgettek. Csak ő mesélt a terveiről. Végül mégis továbbindul. Elbúcsúzott jótevőitől. Megköszönte a vendéglátást és folytatta útját.
Ma már nem történt semmi különös Erikkel. A vihar teljesen elült. Még látszódott a nyoma. Letört faágak, virágok hevertek az út mentén. Érdekes, gondolta Erik, hogy elnyomta őt is az álom az este, pedig milyen erővel tombolhatott kint még a vihar.

Ezt az éjszakát a szabadban töltötte. Csend, nyugalom és friss levegő vette körül.
A következő napon folytatta útját. Az útelágazások már nem ijesztették meg. Csak ment, amerre úgy érezte, viszi az útja.
A távolban egy színes mezőt pillantott meg. Tele virágokkal. Ámuldozott, milyen szép, színes és harmonikus a táj előtte. Ahogy közelebb ért, akkor vette észre, hogy ez mind nebáncsvirág. Utat, ösvényt nem lát, csak a rengeteg virágot. Hogy menjen tovább? Merre menjen tovább? Ha rálép a virágokra, azok elpusztulnak. Ezt nem tudja megtenni.
Idáig tartott volna az útja? Az első csalódás nem tudta megállítani? A vihar, amitől egész életében félt, nem tudta megállítani? És most egy gyönyörű, békés virágos rét miatt adja fel az útját? Hihetetlennek tűnt. De hát mi mást lehetne tenni?
Bánatában felmászott egy közeli fára. Ahogy onnan körülnézett, meglátta, hogy az út nem ér véget. Folytatódik, csak két méternyi virágon kell átjutnia. Így már nem tűnt teljesen reménytelennek a helyzete.
A szomszédos fán meglátott egy mókust. Elámult rajta, milyen ügyesen, gyorsan, légiesen ugrik egyik fáról a másikra.
– Ez az! – kiáltott fel Erik örömében.
Lemászott a fáról, lekapta a cipőjét. Lábujjhegyen, határozott, de lágy mozdulatokkal átugrált a virágok között. Azért néhányra ráugrott, így bűntudata lett. Még nem tudott továbbmenni. Csak leült a rét másik oldalán és nézte a virágokat.
Újból erőt vett rajta a kedvtelenség. Végre megint tiszta szívből örült, talán még boldog is volt és akkor megint bántott valakit, valamit. Most a virágokat. Talán ez a kedvtelenség, vagy a friss levegő és a fáradtság tehetett róla, álomba szenderült.
Nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. És álmodott is. Álmában egy erdőben járt. Nem volt sűrű erdő, így bőven szűrődött be fény. Egészen megnyugtató volt ez a hely. Csak az a hang ne lett volna.
– Add fel! Tele van az út akadályokkal. Még nem is látod a hegyeket és már mennyi nehézségbe ütköztél! Még egy virág is meg tud állítani! Add fel!
– Nem adom fel! – kiáltja dühösen Erik. – Azt se tudom, ki vagy te!
– Add fel! – hangzott fel újra.
Erik keresni kezdte, honnan jöhet a hang. Követni kezdte, de nem látott senkit. Lerogyott. Valami furcsát érzett a keze alatt, mozgott is. Ahogy odanézett, akkor vette észre, hogy egy kaméleon beszélt hozzá.

– Ezért nem láttalak! Hiszen mindig átalakulsz! De most megvagy! – kiáltotta Erik és össze akarta taposni a kaméleont. Abban a pillanatban, ahogy rálépett volna, rájött, egy virágot sem képes bántani, most miért tenné ezt egy állattal.
Fogalma sem volt, mit tegyen. A kaméleon csak nevetett rajt. Ő pedig felébredt.
Egy újabb rossz ébredés, egy újabb nehéz reggel. Talán ideje végre valóban hazaindulni. Egy madár reppent el felette, Erik pedig még a szárny susogására is összerezzent. Úgy érezte, ez az utolsó jel. Felugrott, hogy hazamenjen. De ekkor tudatosult benne, a nebáncsvirágok még mindig előtte vannak.
Meglepődött. Sehogy sem tudta megtalálni a tegnapi ugrásának a nyomait. Erik azt hitte, ahol ráugrott a virágokra, ott azok elpusztulnak. De csak élettel teli, gyönyörű virágokat látott mindenhol. Így már visszaindulni sem könnyű. Hát ment tovább az útján. Mert jobbat nem tudott. Éjszakai álma még mindig nagyon nyomasztotta. Nem tudta kiűzni a fejéből a kaméleon hangját.
A távolban hegyeket pillantott meg. Talán közeleg? Ez egy kis izgatottsággal töltötte el. De már ez az izgatottság nem az volt, ami az út elején. Sokkal gyengébben érezte. Tele volt kétségekkel. Vajon tényleg létezik az a hely és az almafa?
Séta közben nézte a tovaúszó felhőket, nézte a Napot. Maga elé nem nézett. Így amikor megszólították, nagyon megijedt.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Én Eszter vagyok – mutatkozott be a fiatal nő.
– Én Erik.
– Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte Eszter.
Erik elmesélte a történetét. Elejétől a végéig. Még a kaméleonos álmot is.
– Hunyd be a szemed! – mondta Eszter. – Látod most ezt a kaméleont?
– Igen.
– Milyen most?
– Mint a lábam.
– Mit csinál most?
– Ül a lábamon és mondja, add fel!
– Te mit mondasz neki?
– Nem tudom feladni. Nincs visszaút.
– Erre ő mit mond?
– Adjam fel. Mintha mást nem is tudna mondani.
– Miért mondja ezt?
– Mert azt akarja, adjam fel. Ez elég egyértelmű.
– Nem biztos, kérdezd meg tőle!
Erik csak ül csendben, behunyt szemmel. Szemei alól könnycseppek gördülnek ki. Eltelik néhány perc, mire újra megszólal. Ekkor már nyitott szemmel, már nem a kaméleonnal beszélget.
– Az a kaméleon én voltam. – mondta Erik elhaló hangon. Nem is tudott tovább beszélni.
Eszter egy pillantásból értette ezt és csak csendben mentek tovább. Így sétáltak napokig, míg elérték a hegyeket. Mielőtt beléptek volna a hegyi útra, Erik megfogta Eszter karját.
– Üljünk itt le. Mondanék valamit – kérte Erik Esztert.
– Rendben – válaszolta Eszter.
– ​Az a kaméleon én voltam. Féltem, mert a családomban mindenki félt. Azt a vulkánt nem azért figyelték, hogy megtaláljanak valamit. Azért figyelték, hogy ne kelljen elmenni onnan. Nem változott semmi, nem kellett találkozni másokkal, nem volt veszély. Nem kellett szeretni, nem kellett elengedni. Csak éltünk a vulkán körül és csendben figyeltük. Nem nevettünk, nem sírtunk, nem éreztünk. Mert így biztonságos volt. De most érezni kezdtem. Félek, fáj, bízok, szeretek. Minden kavarog bennem. ​
– Nem baj, van időd. Ráérsz. Ne csak a világot, a hegyet, a tengert akard felfedezni. Ismerd meg magad. Figyelj befelé és hagyj időt magadnak! Ismerd meg az érzelmeidet, éld át őket. Ami kell, azt tartsd meg, ami nem, azt engedd el. Én már veled leszek!
Eriknek ennyi elég is volt. Megnyugodott és mentek tovább. Az út többi részében sokat beszélgettek. Mindenféléről. Az élet nagy és kis dolgairól egyaránt.

 Egy nap, a hegy túloldalán megpillantotta Erik a tengerpartot. Pontosan olyan volt, mint az álmában. Azt a hegyi ösvényt is megtalálta, amin az örök egészség almája termett. Szakított is belőle. Eszternek is adott.
Útjukat, életüket együtt folytatták tovább. Akármerre is vitte őket az élet, akármi is történt velük, már mindig tudták, hol találják az almafát. Hol találják azt a helyet, ahol megpihenhetnek, feltöltődhetnek, önmagukra találhatnak.

Szeretettel: Edit

Képek forrása: pixabay.com